Amikor a döntéseink határoznak meg minket. Amikor a tetteink alapján ítélnek meg bennünket. Akkor kezdődik minden. Nincs jó és rossz, helyes vagy helytelen. Egy tény van, ami maga az állapot. Az, hogy ez az állapot milyen, na az amit képesek vagyunk racionalizálni.
- Ez fáj! Ez tök jó! Ez elgondolkodtató! Hú ebben benne van az érzés! ...
Szóval a felelősség nem csekély. De mi alapján dönt az ember. Mi az amiért azt mondja - én ezt nem csinálom tovább, én befejeztem - kiszállok. Mi kell ahhoz, hogy az ember beleszóljon a már berendezett világágába és újrakezdje az egészet elölről. Újra mindent, és a régi már megszokott dolgokat elfelejtse. Mi kell, hogy ilyet tegyen az ember?
Ilyen véletlenül nem csinál senki. Valaminek ki kell hoznia az emberből ezt a döntést. Annyira nem lehet könnyelmű senki, hogy csak úgy unalomból újrakezdjen. Ez kinek a felelőssége? Az aki bedobja a törölközőt, vagy az aki hagyja, hogy megszülethessen a gondolat, ami a döntés előélete. Ki képes megakadályozni egy ilyen születést? Aki meghozza, szenved. Mert nincs kiút. Hiába próbálja a dolgokat átrendezni újra és újra nincs jó sorrend, nincs jó fekvés. Mindig ott van valami az útban. Mindig ott van valami ami sosem kerül a helyére.
Aki szüli a döntést? - Ő csak van. Igazából nem befolyásol semmit, mert nincs közel a születéshez. Talán ezért képtelen változtatni a dolgokon. Olyannyira kizárja magát a bensőségből, hogy vele csak megtörténik minden. És ő aztán szenved. Mert nincs visszaút. Így átgondolva akkor talán a felszínen zajló dolgok szülik a döntést? Minden a felszínen zajlik, nincs mélyre hatás, benyomulás, értékessé tétel. Nincs kapocs, csak kín. Mindenki vágyik a mélyre, az értékesre. A felszínen zajlik az élet. De ami személyes és pótolhatatlan, már kénytelen behatolni a mélyebb rétegekbe. Mi kell ahhoz, hogy valaki hagyjon illetve hatoljon azokba a bizonyos rétegekbe? Talán a bizalom biztosan. Aztán, hogy érjen valamit a bizalom, becsüljem meg magamat annyira, hogy legyen értelme annak a kihelyezett bizalmi nexusnak. Ha szar vagyok, igazából tök mindegy kinek adom ki magam, mert ha elárul, már szarabb úgysem lehetek. Igen, ez fontos! Kell az önbecsülés. Na akkor ott van a vágy. A társ utáni vágyakozás. Ami maga a szocializációnkból eredő család. Szóval nem apu és anyu, ők is ott vannak, de más szerepkörben. Ők azok akik keretet adnak az egésznek. De magába a képbe már nem nyomulhatnak be. Viszont biztosítják, hogy feszes legyen a vászon. Tehát a társ. A társ az aki előtt tényleg mezítelen az ember. Igen, szülők, tesók, barátok feszélyező a meztelenség. A társ előtt természetes. És szükség szerű is, mert nem jó egyedül miközben mégis együtt a két fél. Mert ha az egyik fél magányosan van a másik féllel akkor abból nem a triviális egész jön létre. Csupán megtörik a sík és nem azonos szögbe állnak be a felek. Az az, amiért nem lesz közös csónak. Ez az, amiért mindig ott van egy láthatatlan fal.
Nehéz lépés, de talán ha őszinték akarunk lenni, akkor szükségszerű. Nincs más kiút!
- Ez fáj! Ez tök jó! Ez elgondolkodtató! Hú ebben benne van az érzés! ...
Szóval a felelősség nem csekély. De mi alapján dönt az ember. Mi az amiért azt mondja - én ezt nem csinálom tovább, én befejeztem - kiszállok. Mi kell ahhoz, hogy az ember beleszóljon a már berendezett világágába és újrakezdje az egészet elölről. Újra mindent, és a régi már megszokott dolgokat elfelejtse. Mi kell, hogy ilyet tegyen az ember?
Ilyen véletlenül nem csinál senki. Valaminek ki kell hoznia az emberből ezt a döntést. Annyira nem lehet könnyelmű senki, hogy csak úgy unalomból újrakezdjen. Ez kinek a felelőssége? Az aki bedobja a törölközőt, vagy az aki hagyja, hogy megszülethessen a gondolat, ami a döntés előélete. Ki képes megakadályozni egy ilyen születést? Aki meghozza, szenved. Mert nincs kiút. Hiába próbálja a dolgokat átrendezni újra és újra nincs jó sorrend, nincs jó fekvés. Mindig ott van valami az útban. Mindig ott van valami ami sosem kerül a helyére.
Aki szüli a döntést? - Ő csak van. Igazából nem befolyásol semmit, mert nincs közel a születéshez. Talán ezért képtelen változtatni a dolgokon. Olyannyira kizárja magát a bensőségből, hogy vele csak megtörténik minden. És ő aztán szenved. Mert nincs visszaút. Így átgondolva akkor talán a felszínen zajló dolgok szülik a döntést? Minden a felszínen zajlik, nincs mélyre hatás, benyomulás, értékessé tétel. Nincs kapocs, csak kín. Mindenki vágyik a mélyre, az értékesre. A felszínen zajlik az élet. De ami személyes és pótolhatatlan, már kénytelen behatolni a mélyebb rétegekbe. Mi kell ahhoz, hogy valaki hagyjon illetve hatoljon azokba a bizonyos rétegekbe? Talán a bizalom biztosan. Aztán, hogy érjen valamit a bizalom, becsüljem meg magamat annyira, hogy legyen értelme annak a kihelyezett bizalmi nexusnak. Ha szar vagyok, igazából tök mindegy kinek adom ki magam, mert ha elárul, már szarabb úgysem lehetek. Igen, ez fontos! Kell az önbecsülés. Na akkor ott van a vágy. A társ utáni vágyakozás. Ami maga a szocializációnkból eredő család. Szóval nem apu és anyu, ők is ott vannak, de más szerepkörben. Ők azok akik keretet adnak az egésznek. De magába a képbe már nem nyomulhatnak be. Viszont biztosítják, hogy feszes legyen a vászon. Tehát a társ. A társ az aki előtt tényleg mezítelen az ember. Igen, szülők, tesók, barátok feszélyező a meztelenség. A társ előtt természetes. És szükség szerű is, mert nem jó egyedül miközben mégis együtt a két fél. Mert ha az egyik fél magányosan van a másik féllel akkor abból nem a triviális egész jön létre. Csupán megtörik a sík és nem azonos szögbe állnak be a felek. Az az, amiért nem lesz közös csónak. Ez az, amiért mindig ott van egy láthatatlan fal.
Nehéz lépés, de talán ha őszinték akarunk lenni, akkor szükségszerű. Nincs más kiút!
