Hogy mi?

Igen, boldogság. Nézd gugle is csak tapogatózik. Na igen nem is csoda. Idén hallottam, hogy nem illik kellemes ünnepeket kívánni, mert kellemes a sör nyáron, de az ünnepekre boldog kívánságot kell biggyeszteni. Naja gondoltam, akkor légyszi mond el, ha olyan kurva okos vagy hogy mit is kívánsz, amikor boldog ünnepeket kívánsz. Mert én azt mondom, hogy ha a kellemesről csak a nyári sör jut eszébe az embernek akkor az is több és faszább mint ami a boldogságról. Mert a boldogság kézzel meg ne fogható (honnan tudod?) lufi. Kreáltak egy szót melynek semmilyen háttér tartalmat nem adtak. Vegyük a szerelmet, ugyanaz kézzel meg nem fogható, de mégis tudni lehet róla, hogy egy társasági kedély állapot. Ki ki az indentitása szerint kerül vele valamilyen formában kapcsolatban. Teszem azt kisgyerekként egy kis srác (mer én az voltam) megnézi a magyar népmeséket akkor olyan fogalma lesz a szerelemről, hogy majd ha találkozik egy meseszép lánnyal akkor majd szerelmes lesz és pirul meg ilyenek. Hol talál az ember ilyen körülírhatóságot a boldogságra. Szóval ha valami jó, akkor azt úgyis tudjuk, hogy jó és nevén is tudjuk nevezni. Ha meg valami szar akkor meg minek azt mondani, hogy jaj boldogtalan vagyok... miközben nyilvánvaló, hogy ez vagy az aminek a hiányát érzem megakadályozza, hogy vidám legyek és gondtalan. A boldogtalan szó könnyebb de abszolúte felesleges. Mert ha azt mondom, problémáim vannak, hiányzik ez vagy az, egyből rákanyarodtunk a helyzet megoldására. Tehát ez a boldogság szitu talán csak arra jó, hogy elvigyen minket a málnásba, hogy mindig valami olyat keressünk ami sosem lehet a milyénk, és ne legyünk képesek kiélvezni a jelen adta gyönyörűségeket. A minap szépen esett a hó és képtelenség volt megértetnem a kísérőmmel, hogy azért akarok sétálni, mert kurva szép az idő. Érted ezt hova magyarázzam tovább... És minek, a kifejezések ólomgolyóként zúzzák porrá a kis törékeny porcelán pillanatokat, ha az ember megpróbálja szavakba önteni őket. Butaság. Megpróbálom azt csinálni, amit szeretek, amit élvezek. Azon szerencsés emberek közé sorolhatom magamat, hogy erre minden lehetőségem meg van. Gyakorlatilag bármit megtehetek, minthogy a jelenlegi vágyaim teljesen összeegyeztethetők a lehetőségeimmel. Abba pedig belefáradtam, hogy lehetetlen dolgokhoz nyúljak teljesen feleslegesen. Szóval most a nagyokos boldogságpártiak azt mondhatnák, hogy boldog vagyok. Én persze biccentenék, hogy természetesen. De mit számít, hogy ki mit mond, gondol, hogy ha te magad úgyis tudod a választ. Lehet megkönnyebbültem ettől az egész boldogság mizériától... Végre letettem arról, hogy én bárkit is boldoggá (értsd rajta azt a rengeteg mindent, amit pozitív dolognak gondolsz) tegyek. Hát nem hülyeség? Ha mást boldoggá teszek az nemes és gyakorlatilag fasza dolog, de akkor engem ki fog boldoggá tenni. Mert az egyirányú meló és két embernek nem lehet teljesen ugyanazon útja. (tsa én poppos vagyok aha én meg rokkos, akkor most hova menjünk?) Szóval az való, hogy mindenki a maga udvarát kisepri és akkor lesz fasza az egész háztömb. Mert ha én vidám vagyok és a másik is, akkor két vidám ember csak jót tehet egymással.

Itt egy lehetséges megfejtés, de valójában elmegy a válasz mellett. Amúgy régről egy nagy kedvenc. Ez alapján azt is lehetne mondani, hogy a boldogság egy fajta személyre szabott teljesség... na nem is tartalak fel tovább olvasd a lírát.

A boldogság

Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.

Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anakreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba friss eperrel.

Egy öszveséggel íly sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?

Csokonai Vitéz Mihály
(látszik felejtek, szentül meg voltam győződve, hogy Balassi boldogság kereséséből született)

szerinted van boldogság?

Tudod minden kis hülyeségből lehet valamit tanulni. A szilveszteri ingerületet megpróbáltam holmi Amerikai pite első részével oldani. Megmaradt a fejemben egy gondolat, amikor Oz (nova) vallomást tesz a "kórista puncinak". Valami olyasmit mond, hogy ha a lánnyal van akkor úgy érzi nem kell tovább bizonyítania semmit sem, 'nem kell gólt dobnia, hogy nyerjen'. Biztos bennem van a hiba, de én világ életemben bizonyítani akartam, talán soha életemben nem éreztem azt a megnyugvást, hogy önmagamért szeretnek és ha csak magamat adom máris nyertem. Aha tudom, hogy szánalmas... De minek kell mindig mindennek valamilyen jelzőt adni, vagy társítani. Ez van.
Egyszer S is megjegyezte, hogy kapcsolatom eleje óta udvarolok és kaparok, hajtok, és ő ezt nem érti. Hát igen, ezt nem könnyű és akkor jön egy buta kis film és rávilágít a dologra. Én már nem akarok olyan dolgokat csinálni, ahol mindig vigyázzba kell állnom és kaparni. Lesni mikor érhetek oda, mikor lehetek én az legjobb, mert teszek érte. Miért kell tenni, csúnya szóval csinálni az életet. Ha a barátnőmmel találkozom, akkor csinálok valamit, hogy örüljön nekem... De miért? Miért kell bármit is csinálni. Kicsit lehetnénk önállóbbak, nem? Ha nekem valami elbassza a kedvemet, a kutya nem tudja éppen akkor mi a lényeg. Lehet egy beszélgetés, lehet egy húr elszakításának kísérlete, vagy éppen egy kiadós kefélés. És még lehet sok más. És van, hogy magam sem tudom. De minthogy nem akarom ott hagyni a fogam minden bukkanónál, így utána megyek és aztán megtalálom a megoldást. Ha valakinek szüksége van rám, nem mondhatom neki azt, hogy te figyelj kurvára semmi kedvem hozzád, mert képtelen vagyok megoldani a problémáimat és azért csak várom, hogy más megoldja, úgyhogy tegyük félre a te dolgaidat és oldd meg az enyéimet, köszi. Mindenki oldja meg a magáét, vagy legalább tegyen érte, mondjuk kérjen segítséget és lehetőleg olyantól aki látott már megoldásokat. Hát ez is nem triviális... olyanhoz kell fordulni aki vágja. Na szóval vissza kanyar én ebben az évben nem érzek késztetést arra, hogy a jó tündért eljátsszam és valóra váltsam mindenki álmát. Először életemben megpróbálok egy normális középutat megcélozni, mint minden normális ember. Minek kaparni, én úgyis csak én leszek. És csak azt kapom, amit kaphatok, szóval csak illúzióba sodorok az örökös bizonyítással mindent. Legalább az igazán fontos dolgokra tudok koncentrálni és nem fecsérelem el az energiáimat holmi haszontalan teátrális mutatványokkal.