Igaz az, amit az imént olvastam, tényleg tök mindegy, hogy mi van. Olyan ez, mint egy számsor. Az elemek követik egymást és mindegyiknek adva van egy hely. Az, hogy most alszom vagy nem kihat a holnapomra, de számít ez valamit? Számít, hogy kipihenem magam egy olyan napra, ami tele van tömve szabályokkal és lemondással. Ez olyan abszurd! Ne dohányozz, mert meghalsz. Félek, hogy majd akkor jön a kaszás, amikor pont jó és szánalmasan bánni fogok mindent, amiről tudom, hogy káros. Ha tehetném mindig innék valamit, nem azért, hogy ne legyek magamnál, hanem, hogy a tehetetlen lényemet kicsit felélesszem. Nem jó az, hogy hangulatfuggő minden alap cselekedetem megélése. És ez valami hihetetlen teher. És még mindig nem tudtam tőle megszabadulni. Fos érzés, úgy felszálni egy buszra, hogy igazából rosszul érzed magad, amiért ezt kell tenned. Mert valami megmondhatatlan belső baj átveszi tested felett és a gondolataid felett az uralmat és generálni kezdi a pánikot keltő ingereket. És egyre rosszabbul érzed magad. És nem tudod mit kezdj a karoddal, a látásodat hova fókuszáld, rosszabb esetben mivel csillapísd az indokolatlan hirtelen rád törő remegést. És mit kezdjek azokkal a veszett gondolatokal, amik egy egy alkalommal rámtörnek.
Mikor a metróba beszáltam már éreztem, hogy rossz lesz. És elkezdődött. Bármit tettem biztos voltam benne, hogy valaki rámnéz és azt gondolja magába, hogy narkós vagyok, vagy tudom is én mi.Egy dolog van, ami talán csillapítja ezt a pánikot, ha valami zenét elindítok az agyamban és elmerülök benne. Minnél jobban sikerül felhangosítani, annál jobb a hatás.
